Lemezjátszó

Pár éve karácsonyra kaptam egy lemezjátszót. Az apámtól örökölt Tesla hajtószíja elfáradt. Van magnóm, kétkazettás. És van egy gramofonom is. Hosszú idő után újra elővettem a régi családi lemezgyűjteményt. Nem nagyon tetszett, amit ott találtam. Még úgy sem, hogy a felét már én gyűjtöttem a bolhapiacról és a zenei antikváriumból.

lemezek

“Lemezjátszó” bővebben

Zenék, amiket 2010-ben hallgattam

Idén elég sok zenét hallgattam, de elég kevés új kedvencem lett. Most látom csak, hogy alig van itt 2010-ben kiadott lemez. Nem baj, tavaly úgy sem írtam ilyen bejegyzést. És aki ide jár újdonságokért, annak ezek tényleg újak is lesznek. Tessék lapozgatni! (page 1->6)

The National

Tavalyi felfedezett, de idén teljesedett ki. A Vegyeskazetta blog egykori szerzőjének láttam állandóan a last.fm lejátszási listáján ezt a zenekart és kíváncsi lettem rájuk. Intelligens és érzelmes zene harmincasoknak. Idén láttam élőben is, és még a zúzás is megy nekik. Lett is belőle egy cikk.

(lapozz!)

The National

De inkább arról van szó, hogy lusta, tohonya ízlésű a magyar. Szívesen eszi ugyanazt a rántott húst vasárnap, színészóriásnak tartja Gálvölgyi Jánost, vagy bárkit, akit sokat látott a tévében a nyolcvanas években. Visszavágyik a Kádár-korszak könnyen átlátható és könnyen megszeghető szabályrendszerébe. – Utánközlés a Litera Netnaplójából.

Lehet, hogy ezt már mindenki régen tudja, de engem minden alkalommal meglep, hogy Bécs, az bizony Nyugat. Amióta figyelem a fejlődését egyre távolabb kerül Budapesttől. A  határon már csak átsuhanunk, a benzinkút csokispolcán majdnem ugyanaz a kínálat. De az én életemben valószínűleg már mindig rá kell csodálkozzam, mennyivel tisztább, barátságosabb, lazább a bécsi élet. A sótlan, sramlis bajszos Rudik megcsinálták a világ második legélhetőbb városát. Az élhetőséghez nem csak a múzeumok és Sacher-szeletek tesznek hozzá, hanem a jó bulik is. Ilyen jó buliban voltam nemrég az Arena nevű helyen. A The National nevű brooklyni zenekar játszott.

Az Arena olyan, mint a Dürer Kert, csak sokkal nagyobb, és kevésbé mocskos. Gyorsan be lehet jutni, gyorsan le lehet lépni, elég pult van ahhoz, hogy alig kell sorban állni. Látszik, hogy nem arra az egy-két évre terveztek, amíg megvan a csók az önkorihoz. A fő koncerthelyszín egy gyárudvar, ahol 3-4000 ember fér el. Szerintem a Nationalen 3000-en voltak. Háromezer, többségében jó arcú osztrák. Amikor a kilencvenes évek közepén a Hungaroringen egy nagy sörsátorban csapoltam a söröket a Ferrari-zászlót égető Berger szurkolóknak, nem gondoltam, hogy létezik jóarcú osztrák tömeg. Itt semmi feszkó, semmi izgága party-nyomulás. Az itthon megszokotthoz képest meglepően sok a süldő lányka és középkorú anya. Az előbbiek nem gondolták, hogy Lady Gaga az egyetlen csillag, az utóbbiak meg, hogy feltétlenül otthon kell nézniük valamit a tévében. Háromezer lelazult, szimpatikus ember várta, hogy legyen egy jó estéje.

A kényelmes tömeget méregetve azon gondolkodtunk, hogy vajon itthon hány embert érdekelne ez a zenekar. Kétszáz és négyszáz körül szóródtak a tippek. Ez azért sok mindentől függ, például, hogy lehet-e előtte kicsit nyomni a rádióban. Azt mondják, valaki hallott mostanában Nationalt az MR2-n. Nem is értem hogyan férhetett be a Kaukázus és egy Nouvelle Vague-feldolgozás közé. Állítólag nagyon lazul a zenei fegyelem a hatalmi- és ízlésvákuumban. De ne legyünk telhetetlenek! Könnyű elfelejteni, hogy az adó átalakítása előtt állandóan Mezzoforte ment. Rádiós kampány nélkül talán kétszázan lennénk egy budapesti National koncerten, akik közül a felét legalább látásból ismerném. Ez jönne össze egy kétszer akkora városban, mint Bécs.

Furcsa, hogy egyáltalán nem tudja senki megtalálni a hazai piachoz illeszkedő stratégiát, amivel fel lehetne kerülni Európa könnyűzenei térképére. Legközelebb talán az A38 jár hozzá. Lehet egy ország nálunk kisebb vagy nagyobb, szegényebb vagy gazdagabb, mindegyikben van legalább egy jó fesztivál, vagy egy jó rádió, vagy normális klubélet. Rá lehetne fogni az egészet a fantáziátlan szigeti zenés vurstlira, vagy a rádiók megúszós zenei szerkesztőire. De inkább arról van szó, hogy lusta, tohonya ízlésű a magyar. Szívesen eszi ugyanazt a rántott húst vasárnap, színészóriásnak tartja Gálvölgyi Jánost, vagy bárkit, akit sokat látott a tévében a nyolcvanas években. Visszavágyik a Kádár-korszak könnyen átlátható és könnyen megszeghető szabályrendszerébe. A magyar dal napján az m1 kamerája elé engedték a húsz éves CC Catch másolataival hódító Zoltán Erikát. Ott volt Fenyő Miklós, aki úgy tesz, mintha eredeti hatvanas évekbeli lázadó jampi lenne. Írt ilyet 1968-ban egy echte jampi, kérem?

Be-le-bú-jok a jó meleg subába,
Színes tévét veszek majd a szobába,
Ráhúzom a köcsögöt a karóra,
Motoromra ülök fel és nem lóra,
Nem lóra, nem lóra. Hej!
Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hopp!

Ott ült mellettük az alternatív zenei szcéna egyik fenegyereke – igazi csajozós rakendroll arc – és azt ismételgette, hogy adjon az állam pénzt a magyar popzenére. Nagyon lehangoló volt. A biciklizésben és romkocsmákban kiteljesedő szubkultúra fiataljai azzal különböztetik meg magukat, hogy PASO-tól hallgatják a Cseh Tamást és Besh O Dromtól az Illést. Erre van igénye országosan a lakosságnak.

Hagyjuk! Nem ekézni jöttem nemzetem. Egy jó koncertről akartam írni. A The National zenekar egy alt-country alapokkal rendelkező amerikai indie zenekar. Nem a gimis csajozások és bulik emlékét árulja. Elég idősek ahhoz, hogy a manírok helyett már saját bogaraiktól legyenek érdekesek. Elég okosak már ahhoz, hogy ne az irónia mögül fitogtassák bölcsességüket. Elég érettek ahhoz, hogy komolyan tudjanak venni dolgokat a geldofos, bonos nagy pátosz nélkül. Felnőtt zenét játszanak felnőtt embereknek. Két testvérpár, és egy furcsa karizmájú énekes, aki szép baritonján dünnyögve énekel. Szerintem minden kedves leány arra vágyakozik, hogy érző szívű kedvese így dúdoljon a hajába.

A héten még egyszer eszembe jutott a Bécs-Budapest párhuzam egy koncert kapcsán. A Fesztiválzenekar Mahler ünnepén Melis László Dionysia című zenekari művét mutatták be. A Dionysia után már nem tudtam Mahlerre figyelni. Hol dagályos, hol feleslegesen fecsegő volt a monumentálisnak tartott 7. szimfónia. Aznap este nekem Melis lemosta Mahlert. Budapest egyenlített.

CD vásárlás

Rettenetesen hangzik a cím. Már maga a CD is, mint formátum. A vásárlás, meg még ásatagabb ebben a kontextusban. Mégis az történt, hogy ismét elkezdtem lemezeket venni. CD lemezeket.

Amikor a kilencvenes évek végén abbahagytam a lemezvásárlást, akkor körülbelül 5-6000 forintot kértek egy cédéért a hazai boltokban. Azóta csak ennek töredékéért vásároltam leárazáson vagy az interneten vagy külföldön. Azóta szépen lementek a hivatalos árak is. Itthon természetesen kevésbé. Szép irodalma van az új kulturális piaci modelleknek, a szerzői jog reform szükségességének, a fájlmegosztás kulturális és gazdasági hatásainak. Én most inkább a saját történetemet írom le: Hogyan kezdtem tíz év után újra zenét vásárolni.

Ahogy az ember öregszik, az elismerését csápolás mellett pénztranszferrel is szívesen kifejezi. De sokkal több zenét hallgatok, mint amit meg lehet venni. Ekkor jön a morális alkudozás. Letöltöm a Springsteen lemezeket, úgy is 100 euróért megyek koncertre. Ennyit akkor sem keresne, ha az össze lemezét megvenném. Örömmel hallottam, hogy 2009-ben ő volt a második legtöbbet kereső zenei produkció. Meg is érdemli. Rádiók alig játsszák, főleg a koncertekből él, ahol majd három órát izzad keményen. Persze könnyű neki, a lemezkiadás aranykorában ismertté vált. A másik morális megfontolás, hogy magyar lemezt megvesszük. Ebben van egy kis patriotizmus is. A magyar zenész már hús-vér ember. Madonna, Elton és a Metallica, mind zsírosra hízott média disznók, de az Óriás az igazi pesti csávókból áll. Ráadásul magyar zenészt könnyű tényleg ismerni. Tőlük nem szívesen veszünk el.

Hosszú ideig külföldi lemezt egy koncerten vettem lemez magamnak Minneapolisban. Mindkét fellépő zenekar lemezét. 10-10 dollár volt, és pár méterre álltak tőlem, akikhez a pénz ment. Jó vásár volt, azóta is folyamatosan hallgatom. Ezután körülbelül egy évvel rászoktam a zenevásárlásra.

Úgy történt, hogy rátaláltam egy lemezre, belehallgattam, tetszett. Annyira tetszett, hogy birtokolni akartam. Itthon persze nem kapható, ezért letöltöttem. Aztán utánaolvastam egy kicsit és észrevettem, hogy ez  egy jótékonysági lemez. Jótékonysági lemezt lopni nagyon szégyenletes dolog. Meg is kerestem az interneten és megrendeltem Angliából. Amíg megjött az illegálisat hallgattam. Aztán elkezdtem nézelődni, belehallgatni lemezekbe. Akkor fizetek valamiért amikor nem csak egy-két szám tetszik. Amikor tiszteletem mellett pénzzel is szeretnék adózni a jóérzésért, amit a zenétől kaptam.

CD-t vásárolni az öregedés jele. Ahogy az is, hogy egyre több morális szempontot mérlegelek a döntéseimhez. Aztán az elkényelmesedés is a korral járó tünet. Neten letesztelt zenék előadóitól CD-t vásárolni furcsán kellemes huszadik századi gesztus. Ajándékba adni kétszeresen az.