Vesszen Kádár!

Október ilyen hónap.  Két ünnepünk is van, ami a köznyelvben “apánkká” szelídült, újkori történelmünket meghatározó gyilkoshoz kapcsolódik. Ferenc József már nem kavar viharokat. Senkit nem érdekel, hogy kivel végzett, és melyik magyar nemesi család kollaborált vele. Kádár még sokak fantáziáját izgatja.

Az ’56 körül forrongó vitákat nem a megnyugvás, hanem a szürke tudatlanság fogja lezárni. Addig fog a forradalom örökségén marakodni néhány kitartó bolond, amíg már végképp senkit nem fog érdekelni. “Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – kérdezi a Moszkva tér című filmben a Rojál nevű fiatalkorú 1989-ben. Sokan még ma sem tudják a választ. A fiatalokat meg már nem is érdekli. És ki a csöcs az a Kádár? Meg mi ez az egész paláver?

Gondban van az, aki megünnepelné ezt a forradalmat. Megnehezítik a helyzetét. A főhajtó balos tanúk ugyanannyira gázosak, mint a kiabáló túlélők, aki szerint más túlélők csakis áruló túlélők lehetnek. A nagy zaj mögött ott van a forradalom, amit muszáj megünnepelni. Akár személyes, akár világlátási indíttatásból. Keresse meg mindenki magának a saját ünnepét, és ne hagyja, hogy bárki elvegye ettől a kedvét! Absztrakt ideológiáknál sokkal könnyebben lehet erős képekhez kötődni. A én albumomban apám szerepel egy lábbalhajtós egyedi gyártású kisautóban, jólfésülten 1957 karácsonyán. A méregdrága ajándék nagyapám hiányát próbálta feledtetni, akinek el kellett menekülnie egy évvel korábban. És az én egyetlen közös képem nagyapámmal, ahogy 1976-ban a kezében tart Bécsben.  A másik pedig Bibó István, aki magányosan kiáltványt körmölt a Parlamentben, a törvényes magyar kormány utolsó állva maradt képviselőjeként, miközben orosz tankok vették körül az épületet.

A hétvégén elolvastam Spiró György Tavasz Tárlat című regényét. Régen olvastam ennyire jó és ennyire elkeserítő művet. Nem a forradalomról, a restaurációról szól. Nem csodálom, hogy a pátosznak nagyobb a piaca, mint a a mikrotörténelemnek. Nekem is felfordult a gyomrom a kicsinyes, pitláker részvéttelenségtől, és a szolidaritás hiányától. Nem jó belenézni.  De aki pátorszt reggelizik, ebédel és vacsorál, az könnyen ébred kizsákmányoltan. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz emlékezni.

 

 

Vesszen Latour!

A vörösiszap katasztrófa teljesen elmosta az aradi vértanúk emlékezetét. Nemzeti gyásznapunk sosem volt egy vidám ünnep. Ilyenkor el kéne töprengenünk azon, hogy mennyit szenvedtek azok, akik komolyan vették a köztársaság ügyét, és az elnyomás elleni harcot. Tavaly találtam egy nagyon vicces és meglepő leletet, ami az osztrák polgárok és bécsi balhés csőcselék szolidaritási akciójának állít emléket. 1848. október 6-án, a bécsi nép egy kis zavargással fejezte ki nemtetszését az abszolutista elnyomókkal szemben. Ennek a véleményének nyomatékot adva fel is koncolták a népszerűtlen hadügyminisztert Theodor Count Baillet de Latourt.  Köszönjük meg kedves osztrák barátainknak, hogy segítenek kiszakítani ünnepeinket a hagymázas, főhajtós érdektelen unalomból.

zene: Christoph & Lollo, animáció: Pascale Osterwalder