Ide már mindenki írhat?

Van egy blogom, amit másfél éve már csak nagyon elvétve írok. Nem azért ritkultak a bejegyzések, mert nem volt miről írnom. Pont ellenkezőleg, túl sok minden kívánkozott ki. És nem akartam túl sok markáns nyomot hagyni. Erre most naplót írok ide. – Utánközlés a Litera.hu netnaplójából.

2002 nyarán mindenki az originál Szimpla kertbe járt romkocsmázni a Wichmann mellé. Még nem voltak sokan, egy-egy estén szabályos petanque-partit is lehetett játszani az udvarban. Laza kis hely volt. Itt kérdezte meg egy balzsamos estén M., hogy lenne-e kedvem beleugrani egy új irodalmi portál összerakásába. Kedvem még lett is volna, de jött egy másik elhívás is. A Hazának volt szüksége rám.  Kíváncsi voltam, nem bírtam az akadémiai élet magányosságát. A Hazát választottam. Pedig lehettem volna más is. Lehettem volna a Litera Ian Stewartja vagy Stu Sutcliffje.   Teltek az évek. Követtem, hogy mi épül itt. Figyeltem, hogy mi hallatszik ki a referenciacsoport morajlásából: „Internet, aha! A fiam már mutatta”, „a Litera jópofa dolog”, „a Litera érdekes”, „a Litera tényező”, „a Litera megkerülhetetlen”. Végül hozzászoktak. Ez az intézményesülés. Már valahol az érdekes és a tényező között volt szó arról is, hogy írok majd Netnaplót. De a Hazának mindig sürgősebb feladata akadt a számomra. Most a Haza aktuálisan másokat ugráltat, ráérek.

Igazi naplót soha az életemben nem írtam. Egy rendhagyó próbálkozásom volt egy pénztárgépszalagra még gimnáziumban. A pénztárgépszalag a gólörömön kívül lakossági felhasználásra alkalmatlan. Nekem is még abból az időből maradt a fiókomban, amikor Maradona a Megyeri úton járt a Napolival.  Firkáltam és rajzoltam rá, aztán mindig visszatekertem. Négy-öt éve dobtam ki egy nagytakarításkor. Régi jó analóg idők! Ma már semmit nem lehet kidobni. Minden közlés nyilvános, és mindennek nyoma marad. Így a személyesség a tinédzserek és az álidentitások játéka lesz a szupersztrádás interwebeken.

Akinek van miért rejtőzködnie, azt könnyű lekövetni, akármilyen identitás mögé bújik is. A közlés kényszere a motiváció követésén keresztül fényt derít a közlő személyére. Egyszerű ez, mint egy Agatha Christie-regény. Egy kastélyban, hajón, vonaton összejön véges számú ember az elkövetés lehetőségével és különböző motivációkkal. Csodálkoznék, ha nem tudnák sokan, hogy ki szivárogtatta ki az őszödi beszédet, vagy az afganisztáni hadművetekről szóló tízezer oldal dokumentumot a WikiLeaksre.

Szórakoztató transzparenciával működik a magyar sajtó is. Nagyon gyakran látszik, hogy ki kezdeményezte a cikket, ki szivárogatott, miért szivárogtatott. Talán még közlékenyebb az igazi beszélőről az elhallgatás, az ami nem kerül bele egy-egy cikkbe. Vagy az, amit jól láthatóan kihúzattak a cikkből. Mindehhez nem is kell korrupció, elég csak a megélhetés diktálta feszített újságírói tempó, és a reklámköltések ingatag egyensúlya. A hazai PR igazi alja, egyben legátlátszóbb formája, amikor egy-egy fővárosi szalon szerkesztőségi szócsöve a vélemény rovatban szolgálja meg jól tartását. Aki tudja, hogyan kell a rendszerváltás utáni újságok sorai között olvasni, annak nyert ügye van. Mindenkiről lehet tudni mindent. Az ipari kémkedésben reverse engineeringnek, azaz mérnöki visszafejtésnek hívják azt, amikor a működő termékből legyártják az összeszerelhető alkatrészeket. A hazai sajtó csodálatosan gazdag anyagot kínál a törekvések ilyen kommunikációs visszafejtésére.

Nem bújhat el senki se szerkesztőségi cikkek, se furmányos nickek mögé. Ha van rá szándék, a nagy kép könnyen összeáll. Mi egyenként hányavetiek és felejtősek vagyunk, a network viszont nem az. A digitális archívumok elterjedése végtelenül megnehezíti a felejtést. Tiszta lapot nyitni szinte lehetetlen. Annyira akartuk a felejtés kiküszöbölését, és annyira esélytelennek tűnt, hogy most teljesen felkészületlenek vagyunk a felejtés nélküli élet mellékhatásaira. Jövő héten lesz a CEU és a Google szervezésében egykonferencia arról, milyen technológiai és etikai normák mentén lehet leginkább kihasználni az internetes szólásszabadságot.

Van egy blogom, amit másfél éve már csak nagyon elvétve írok. Nem azért ritkultak a bejegyzések, mert nem volt miről írnom. Pont ellenkezőleg, túl sok minden kívánkozott ki. És nem akartam túl sok markáns nyomot hagyni. Erre most naplót írok ide. Ha túl sokat beszélnék az időjárásról, akkor figyeljenek igazán! Ott kell keresni a lényeget, az elhallgatásnál. De lehet, hogy ez is csak egy hamis nyom.