Vesszen Kádár!

Október ilyen hónap.  Két ünnepünk is van, ami a köznyelvben “apánkká” szelídült, újkori történelmünket meghatározó gyilkoshoz kapcsolódik. Ferenc József már nem kavar viharokat. Senkit nem érdekel, hogy kivel végzett, és melyik magyar nemesi család kollaborált vele. Kádár még sokak fantáziáját izgatja.

Az ’56 körül forrongó vitákat nem a megnyugvás, hanem a szürke tudatlanság fogja lezárni. Addig fog a forradalom örökségén marakodni néhány kitartó bolond, amíg már végképp senkit nem fog érdekelni. “Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – kérdezi a Moszkva tér című filmben a Rojál nevű fiatalkorú 1989-ben. Sokan még ma sem tudják a választ. A fiatalokat meg már nem is érdekli. És ki a csöcs az a Kádár? Meg mi ez az egész paláver?

Gondban van az, aki megünnepelné ezt a forradalmat. Megnehezítik a helyzetét. A főhajtó balos tanúk ugyanannyira gázosak, mint a kiabáló túlélők, aki szerint más túlélők csakis áruló túlélők lehetnek. A nagy zaj mögött ott van a forradalom, amit muszáj megünnepelni. Akár személyes, akár világlátási indíttatásból. Keresse meg mindenki magának a saját ünnepét, és ne hagyja, hogy bárki elvegye ettől a kedvét! Absztrakt ideológiáknál sokkal könnyebben lehet erős képekhez kötődni. A én albumomban apám szerepel egy lábbalhajtós egyedi gyártású kisautóban, jólfésülten 1957 karácsonyán. A méregdrága ajándék nagyapám hiányát próbálta feledtetni, akinek el kellett menekülnie egy évvel korábban. És az én egyetlen közös képem nagyapámmal, ahogy 1976-ban a kezében tart Bécsben.  A másik pedig Bibó István, aki magányosan kiáltványt körmölt a Parlamentben, a törvényes magyar kormány utolsó állva maradt képviselőjeként, miközben orosz tankok vették körül az épületet.

A hétvégén elolvastam Spiró György Tavasz Tárlat című regényét. Régen olvastam ennyire jó és ennyire elkeserítő művet. Nem a forradalomról, a restaurációról szól. Nem csodálom, hogy a pátosznak nagyobb a piaca, mint a a mikrotörténelemnek. Nekem is felfordult a gyomrom a kicsinyes, pitláker részvéttelenségtől, és a szolidaritás hiányától. Nem jó belenézni.  De aki pátorszt reggelizik, ebédel és vacsorál, az könnyen ébred kizsákmányoltan. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz emlékezni.

 

 

Vesszen Latour!

A vörösiszap katasztrófa teljesen elmosta az aradi vértanúk emlékezetét. Nemzeti gyásznapunk sosem volt egy vidám ünnep. Ilyenkor el kéne töprengenünk azon, hogy mennyit szenvedtek azok, akik komolyan vették a köztársaság ügyét, és az elnyomás elleni harcot. Tavaly találtam egy nagyon vicces és meglepő leletet, ami az osztrák polgárok és bécsi balhés csőcselék szolidaritási akciójának állít emléket. 1848. október 6-án, a bécsi nép egy kis zavargással fejezte ki nemtetszését az abszolutista elnyomókkal szemben. Ennek a véleményének nyomatékot adva fel is koncolták a népszerűtlen hadügyminisztert Theodor Count Baillet de Latourt.  Köszönjük meg kedves osztrák barátainknak, hogy segítenek kiszakítani ünnepeinket a hagymázas, főhajtós érdektelen unalomból.

zene: Christoph & Lollo, animáció: Pascale Osterwalder

Lehet Más?

Nemrégiben egy előadássorozat indult a Közgázon, aminek a címe az volt, hogy Lehet más a politika?! Neves előadókkal beszélegettek jobbról, balról, harmadik és negyedik útról. Arra gondoltam, hogy ez milyen klassz. Tisztára, mint a Liget Akadémia az Egyetemi Színpadon 1995-ben. Tényleg megszólalt bennem valami, hogy persze, hogy lehetne más a politika. És de jó lenne, ha más lenne!

Lehúztam több mint három évet egy minisztériumban, azóta túl vagyok a harmadikon egy állami cégben. Segítettem választási programhoz szakmai fejezetet írni, dolgoztam több kormányzati stratégián, vannak szövegromláson átment mondataim több kormányprogramban. De végtére én is csak egy egyszerű West Wing néző vagyok. Valaki, aki el szeretné hinni, hogy ez a politika valami magasztos dolog is lehet. Ismerek egy csomó olyan embert, aki hozzám hasonlóan gondolkodik. Egyre több közülük csalódott. Egyre többen hagyják ott az államigazgatást. Szinte mindegyikük felkapja a fejét, ha azt látja leírva: Lehet más a politika.

Lehetne, erről sokat beszélgettünk, lennének ötleteink is. Sok mindenben nem értünk egyet, de abban igen, hogy a demokráciában a részvétel fontos. A választók elidegenedésével pedig olyan lesz a közélet, mint a magyar focilelátók pár éve, ahova csak a balhé miatt jártak az emberek.

Jött egy társaság, akik egy baró kis előadás sorozat után előálltak a Lehet Más a Politika nevű politikai mozgalmukkal. A kérdésből a felkiáltójel lett. Ők tudják, hogy lehet más a politika. Szerintem legtöbbjükkel találkoztam is 1994-ben a Liget Akadémián, ahol még csak részlegesen volt inkonzisztens a mára teljesen reménytelen Lányi András. Talán éppen ott bújtak a köpönyegébe ennek a furcsa értelmiségi prototípusnak, hogy majd másfél évtized múlva előbújjanak onnan. Emlékszem még egy jólfésült fiatalemberre is az Egyetemi Színpadról. Schiffer András már akkor is háromrészes öltönyben járt, okos volt, kedves és teljesen híján volt a karizmának. Éppen egy Ifjú Szocialisták nevű mozgalmat vezetett. Örültem, amikor a TASZ-ban fedeztem fel újra. Passzolt hozzá a szólásszabadság és gyülekezési szabadság védelmének feladata, nem is csinálta rosszul.

A védegyletes, élőláncos, harmadikutas ideológia nekem eléggé zavaros. A legnagyobb előnye, hogy létezik, és hogy képes politikai részvételre késztetni néhány embert. Nem sokkal, miután eltűnt az LMP mögül a kérdőjel, egyre több ismerősöm tűnt fel támogatójukként egy közösségi honlapon. Jópofának tarották a megalakulást, jópofának tarották a parlament fénygraffitizését, és talán még a tiszta kezes kampányt is. Megkérdeztem egy-kettőt a barátaim közül, hogy miért támogatják az LMP-t, és mit is támogatnak. Az derült ki, hogy kevesen vannak tisztában azzal, mit is akarnak azok, akik szerint Lehet Más. Viszont a támogató barátaimban is megvan az igény arra, hogy más legyen. Nem népben, nemzetben, osztályokban gondokoznak. A másság igénye vonzotta őket. És éppen ez az, amiért az enyhe szkepszisem erősebb ellenzésbe váltott az LMP-s társasággal kapcsolatban.

Itt van egy halom tanult, politikai részvételt igénylő fiatalember, akik nem igazán tudják, hogy mit akarnak, de szeretnének mást. Kerékpárral járnak romkocsmába inni, de esetenként igazi cégük van, vagy ilyennek dolgoznak. Igyekeznek környezettudatosan élni, de szeretnek fogyasztani. Hisznek az érdemben és az egyéni felelősségben, de együttéreznek a hátrányos helyzetű kölykökkel. Nekik adták el, hogy a Más az ez. Lehet más? Lehet! És mi lehet? Bármi, amit gondolsz, haversrác! Nincs szükség kidolgozott érvekre, koherens világképre. Legyen más! A más differenciálatlan akarásából még nem épült új világ. Mint ahogy nem épült új világ az utcai performanszokból sem. Fénygrafitizni? Kezet koszolni és mosatni vegyvédemi ruhában? Utcaszínházból nem fog kinőni alternatív politikai párt, se mozgalom. Az utcaszínház az utcaszínház. Jópofa performansz. Igazi jelentése csak akkor van, ha veszélyes. Olyan, mint az Otpor volt Jugoszláviában. De hol van már az Otpor békeidőben?

Rossz érzéseim vannak az LMP-vel kapcsolatban. Nem feltételezek rossz szándékot a kezdeményezőkről. De úgy gondolom, hogy a más szó kisajátításával és a tartalom homályos lebegtetésével egy olyan egységet kívánnak fenntartani, ami nem lehet tartós és sikeres. Ezzel szemben a valódi és karcos állítások, koherens világkép helyett performanszt és általános mást kínáló társaság elszívja a levegőt azok elől, akik szintén mást akarnak, csak máshogyan. Vajon hányszor lehet belelkesíteni azt a depolitizált fiatal csoportot, aki most felkapta a fejét a más hívószavára? Vajon sikerül-e mégegyszer aktivizálnia őket bárkinek, miután rádöbbennek, hogy performanszokat kapnak válaszok helyett? Szerintem felelőtlenség elbohóckodni azt a lehetőséget, hogy sokakat vissza lehetne most szoktatni a politikai cselekvésre. Kár érte!

Aki megmondja ez alapján a videó alapján, hogy kik ők, és mit akarnak, az írja meg nekem!