Zsilipelés

Aztán a várakozások ellenére nagyon jól éreztem magam. A biztos vereség tudata teljesen más dimenzióba helyezi a mérkőzést. Nincs bosszankodás, kiabálás. Értékeljük, hogy küzdenek a srácok. – Másodközlés a Litera Netnaplójából.

Pár hete napi három-négy emberrel kávézom. Próbálok felzárkózni, felmérem a környezetet, megtudom, kivel mi van. Információkat osztok meg és szívok magamba. Keresem a lehetséges utakat. Próbálom kitalálni, hogy mi legyek a következő pár évben. Ha az ember nincs beijedve a jövőtől, akkor ez igazán jó elfoglaltság. Valójában mindenkinek ki kéne próbálnia legalább egy-két évente, hogy végigturnézza barátait, ismerőseit, szakmai partnereit, hogy megtudja, hogyan vannak, mik a törekvések. Megbeszéljék, merre tart a világ és benne ők. Most nagyon élvezem a társadalmi kapcsolatháló bejárását. Régen ültem ennyit kávéházakban, régen mászkáltam ennyit a városban. A felzárkózáshoz tartozik, hogy elkezdtem sokat olvasni. Főleg szakmai dolgokat, de gyakran elcsábulok másfelé is. Elkezdtek fogyni a lakás különböző pontjain felhalmozott újsághalmok. Próbálom kitalálni, hogy merre tart a média, a digitális archívumok, hogyan működnek a közgyűjtemények, miként lehet a közadatokat hatékonyan elérhetővé tenni, milyen új szolgáltatások fognak bejönni. Ehhez sokat kell ülni a számítógép előtt, sok mindent ki kell próbálni. Sosem lehet tudni, hogy honnan jön az inspiráció.

A nappal a találkozóké, délután végre van a gyerekeimnek apjuk. Amikor leszáll az éj,indul a információvadászat, az adatgyűjtés. Sűrűre szövöm az interakciós hálóm. Nagyon izgalmas ez az időszak, könnyen elszalad a napból 16-18 óra. Jó kimerítő ebből három hét. Tegnap délután beindult a rekreációs program. Hullafáradtan bevágtam magam a kocsiba, és kimentem a Megyeri útra hokimeccsre. Nekem ez volt a szezon első mérkőzése. Mire bekapcsolódtam a bajnokságba már 40 kapott gólnál járt a csapatom. (Utoljára két napja 28 gólnál említettem őket a netnaplóban) Nem túl nagy kedvvel vágtam neki az útnak. Nem pont egy foghíjas csarnokban végignézett megalázó vereség megtekintése volt az álmom. De már megígértem mindenkinek, és pár év alatt eljutottam odáig, hogy tartozom ezzel a csapatnak. Furcsán hangzik, a szórakoztatóiparban nem tartozunk senkinek. Az élsport pedig már az egyik legjövedelmezőbb ága a szórakoztatóiparnak. Magyarországon más a helyzet, itt inkább a költségvetésnek és az alkotmánynak lesz része, mint a piacnak. Mégis úgy éreztem, hogy ott a helyem, még akkor is, ha sok örömre nem is számíthatok.  Az újpesti jégkorong most a szeplőtlen kezdeteket idézi. Nincs semmi pénz, a csapat felét ifi korosztályúak alkotják, és a csapatkapitány egy veterán visszatérő, aki az előző szezont azért hagyta ki, mert nem tudott a munkája mellett elég edzést vállalni. Ha ez így megy, én is kiveszem a részem. Vettem egy VIP-bérletet a szezonra. Ez az igazi szolidaritási adó, nem az a plusz 4 százalék szja, amit tavaly kellett fizetni. Ez legalább önkéntes, és tudom, hogy jó helyre megy.

Aztán a várakozások ellenére nagyon jól éreztem magam. A biztos vereség tudata teljesen más dimenzióba helyezi a mérkőzést. Nincs bosszankodás, kiabálás. Értékeljük, hogy küzdenek a srácok. Örülünk egy-egy sikerült cselnek, annak, hogy nem omlanak össze a fiatalok. Állják az ütközést, küzdenek a korongért. Vidám a hangulat. Mikor az ellenfélhez átigazolt egykori játékosunk a mi kapunkra tör, nincs árulózás. Egyik szurkoló azt kiabálja: „Az emlékek! Rafi, gondolj az emlékekre! Ne lőj!” Örülök, hogy újra találkozom a táborral. Egyikük a telefonjára pillantgat, a napokban bármikor születhet első gyermeke. A másikkal az angyalföldi polgármesterválasztás esélyeit latolgatjuk. A harmadik első munkahelyváltására készül. A negyedikről kiderül, hogy az egyetemi diákönkormányzatban volt az újpesten esélyes polgi vetélytársa. A kampány jegyében most ő is feltűnt a csarnokban. A meccs végén megkapja mindenki a tapsot, repülnek a csokik a jégre. Jó volt újra itt.

Este még kimenőnk volt. Az Instantba indultunk. Még alig esett, sétáltunk egy kört. Élveztük, hogy este kint vagyunk az emberek között. Beugrottunk egy kicsit enni a Kertész utcai M. éttermbe. Itt nem lehetetlen mellényúlni az étlapon, de mindig kellemes a keresetlen hangulat. Még jóval a pesti bisztróhullám előtt nyitotta a Petri György emlékének ajánlott M-et Sulyok Miklós. Korábbi helyei a Mérleg és a Zazie ugyanígy személyességük miatt voltak jók. A konyhából kipördül a séf, lehellóz, megkérdezi, hogy tetszik-e az étel, és aggódik a tányéron hagyott krémes maradék miatt.

Aztán indulunk a Nagymező utcába, ami már tufaságában kezdi egyszerre hozni a londoni SoHo és a siófoki parti sétány jellemzőit. Az Instant viszont, a Grandioval együtt, meglepően kellemes hely. Túljutott a romkocsmás leszakadt nemtörődömségen. Nincsen kosz és egészen izgalmasra sikerültek az átrium tetején futó purhabnyulak. Érdemes megnézni. Jót tesz, hogy a babázásból kezdünk visszazsilipelni az életbe.

Forgács Péter: Arizona Diary