Bodicsek

Az emlékeknél fontosabb, hogy a jégen olyan a játék, mint amilyennek szeretném a világot. Gyors, kombinatorikus, taktikus csapatjáték, ami kemény és egyenes, mindenféle sunyizás és felesleges fetrengés nélkül. – Utánközlés a Litera Netnaplójából.

Pár évvel ezelőtt rámtört a hokiláz. Nem tudom hogyan jött. Biztosan nem a semmiből. Gyerekkoromban télen hetente legalább kétszer lógtunk az újpesti jégpályán, gyakran maradtunk a meccsre is. Szétfagytunk a nyitott pályán és rohantunk a kilőtt korongokért. Az emlékeknél fontosabb, hogy a jégen olyan a játék, mint amilyennek szeretném a világot. Gyors, kombinatorikus, taktikus csapatjáték, ami kemény és egyenes, mindenféle sunyizás és felesleges fetrengés nélkül. A pályán igazságos az élet, a vak szerencse mellett csak az érdem számít, vitás esetekben a videó dönt.

A nagy hokis fellángolásomból született egy hokis blog, a Bodicsek, ahol ennek az egyértelmű szabályokkal játszott, ideális világra hasonlító játéknak a történeteiben áztatom a mindennapokban megfáradt izületeimet. A hoki primér, érzéki örömei mellett a sport hagyományai, történetei legalább annyira izgalmasak, mint az akció a jégen. Éppen ezért nyűgöz le az, ahogyan a kanadai identitást átitatja a jégkorong, és játék ethosza. A legismertebb kanadai mesekönyv is a hokiról szól, és azon keresztül az ország etnikai megosztottságáról. Szerzője, Roch Carrier, azóta a kanadai nemzeti könyvtár és levéltár igazgatója. A könyv híres sorai megtalálhatók a kanadai ötdolláros hátulján is.

Gyermekkorom telei hosszú, hosszú évszakok voltak. Három helyen, a templomban, az iskolában, és a jégpályán éltünk. De az igazi élet a jégen volt.

Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valaha kortárs irodalmi idézet magyar bankjegyen? Amióta Bartókot kivették a pénztárcákból, már nem sok jóra számítok.

A magyar hoki egészen furcsa jelenségeket produkál. Nem olyan, mintha ebből a társadalomból emelkedett volna ki. Aligha találunk olyan területet, amihez képest ne teljesítené túl a hazai átlagot. Amíg a labdarúgásban elkényelmesedett játékosokat irányítottak elpofátlanodott sportvezetők, addig a hokiban szinte a semmiből építették a világ huszadik legerősebb válogatottját. A magyar hokiban nincs igazán pénz. Egy átlagos csapat 40-80 millió forintból oldja meg a szezont. Pár éve még négy-hat csapatos bajnokságban, szabad ég alatt kergették a korongot. 2009-ben hetven év szünet után ismét a nagy világbajnokságon játszhatott Magyarország csapata. Csupa régi magyar álom: az átok lehullik, a kis ország hétköznapi hősei megmutatják. Látszólag mindez csupán néhány megszállott vezetőnek és pár tucat eltökélt gyereknek volt köszönhető. Én nem hiszek a világfordító magányos hősökben. Mindig kell lennie valami strukturális elemnek, vagy valaminek egy társadalom ehtoszában, hogy sikeresek legyenek az egyéni törekvések.

Szép dolog társadalomfejlődési íveket, történelmi párhuzamokat azonosítani, de a sport szurkolás, szenvedély és keserűség nélkül csak sznob szalonpicsogás. Ezt nem lehet elpotyázni. Igazi öröm nincs sok bosszankodás nélkül. A szurkolás sok keserűséggel, csalódással jár. Kedvenc csapatom – ezt sem lehet megúszni –, két évvel ezelőtt ezüstérmes volt, most meg a szezon első két mérkőzésén kapott 28 gólt. Ez általában tíz meccs alatt szokott összejönni. De csigavér! Éppen most túrtam ki egy tanulságos történetet a türelem végzetes hiányáról .

Roy Spencer egy kanadai kisvárosban Fort St. Jamesben nevelgette fiát, és minden álma az volt, hogy a gyerek egy napon majd az NHL-ben fog játszani. Mindent megtett ezért az álomért, nehezen megtermelt dollárjait hokiiskolákra, nyári edzőtáborokra költötte. Vérmes hokis apukaként szupermini korától végigüvöltözte a gyerek összes meccsét. Brian nem volt ügyetlen gyerek, elsősorban ütközéseivel és bunyóival tűnt ki a jégen. 1970. december 12-én a kanadai állami televízió műsorára tűzte Brian debütálását a Toronto Maple Leafs csapatában, a Chichago ellen játszottak. Az öreg Roy fűnek-fának elújságolta, hogy a fia első NHL-meccsét közvetíti az országos televízió. A nagy nap estéjén, aztán mégis a Florida-Vancouver meccset adták a CBC-n a Tortontó helyett. Roy Spencer iszonyú ideges lett. Magához vette a fegyverét, és kocsiba vágta magát. Majdnem két órát vezetett Prince George-ba, a televízió körzeti átjátszó stúdiójába. Ott túszul ejtette, és fegyverével a közvetítés leállítására kényszerítette a dolgozókat. Amikor dolga végeztével távozott, tűzpárbajba keveredett a rendőrökkel, és halálos golyót kapott. Fia, Brian, következő meccsét már közvetítette a televízió. Azon a mérkőzésen, dacára a gyásznak, a fiú élete első mesterhármasát lőtte.