Online zenepiac

Egyre színvonalasabb kiadvány az Artisjus éves jelentése. Egyre több benne az adat és az elemzés. Idén én is írtam egyet az online zenepiacról ismeretterjesztő jelleggel.

 

Legális és digitális

A zeneiparon gyorsvonatként gázolt át az infokommunikációs forradalom. Nem azért mert az internetes kultúra élharcosai és követőik ne szerették volna a zenét. Épp hogy nagyon szerették. Annyira, hogy saját kezükbe vették a disztribúciót és a marketinget. Villám gyorsan kiépítették az új fogyasztási csatornákat, kritikai fórumokat és leprogramozták a szükséges eszközöket, ami a számukra fontos kultúra elől lebontotta a falakat. Nem csak a zeneipar járt így. A telekommunikáció, a logisztika, a könyvkiadás és a sajtó üzleti modelljét ugyan azzal a pozitivista lendülettel rombolta le az új média, mint a zeneipart. A változás elkerülhetetlen volt. A kérdés csak az, hogy ki milyen gyorsan tud adaptálódni az új feltételekhez. A zeneipar túl nagy és túl kényelmes volt ahhoz, hogy gyorsan feltápászkodjon az első komolyabb pofon után.

 

A digitális logika a közvetítői lánc kikapcsolását és a közvetítői hálózat lerövidítését ígérte. Pokolba a közvetítővel! Nem kérték a kiadói marketinget, a nagy költségvetésű videó klipeket. A zenei ízlését régen mindig egy báty, egy barát vagy a barát bátyja befolyásolta maradandóan, meg persze az osztálytársak és a zenecsatornák. A 90-es évektől ez a báty már az internet, a zenecsatornák a dj-k. A nagy sikerben és a rohanásban éppen csak a szerzőkről és az előadókról feledkeztek meg, akiknek ugyan annyira ijesztő volt ez az új világ, mint a kiadóik számára. Csak nagyon későn kezdték el újraosztani a szerepeket a digitális zenei piacon. Erre a folyamatra nagy hatása volt egy-két olyan igazán innovatív elmének, mint az Apple igazgatója, és néhány olyan a szürke zónában nagyra nőtt szolgáltatásnak, mint a YouTube.

A kulturális ipar olyan, mint a klasszikus Róma. Időről időre betörnek a barbárok, és felforgatják a szabályokat, de egy bizonyos fokig alkalmazkodnak is az ipar logikájához. Ilyen volt a filmgyártás kezdete, a rádiózás, a televíziózás, de a rögzített zene hőskora is. Csupa határsértő, pimasz lángelme és a nyomukban kullogó haszonleső próbált megélni a kultúra iránti igényből. Így alakult ki az a Mick Jagger által is kívételesnek ítélt 30-40 év, amíg a rögzített zenével jól lehetett keresni.

A szerzők és az előadók várják azt, hogy a zenefogyasztás növekedésének ők is haszonélvezői legyenek az alkotói autonómia növekedésével. A hagyományos utcai és udvari zenész szerepek ismét virágoznak, de még mindig nem látszik, hogy áll-e valami a rögzített formában terjedő “média” zenész helyébe. Nagyon sok kezdeményezés van erre, hiszen mindenki örülne, ha megtalálná a hangfelvételkiadói modell utódját. Jelenleg kezdenek olyan szolgáltatási modellek kiforrani, amiért a fogyasztók hajlandóak is fizetni. Még nem tudni, hogy a fogyasztók inkább birtokolni szeretnék a zenét, vagy elég nekik a hozzáférés, esetleg csupán az üdítőjük árában hajlandóak kifizetni az árát. Lehet, hogy egyszerre mindhárom modell nyerő lesz. Az biztos, hogy az új modellek csak a második, harmadik hullámban fognak elérni hazánkba. Vagyis, mostanában.

Az Artisjus komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy az új média trendjeit megértse, és a saját eszközeivel alakítsa is. A korábbi érdekvédelmi funkció mellett, úgy érezzük, már szolgáltatók partnerei is kell legyünk a közös gondolkodásban. Arra készülünk, hogy minden felhasználónál többet tudjunk az új médiáról, a tartalompiacról és a szükséges jogkezelési gyakorlatokról.  Aktívan keressük azokat a modelleket, ahol a lehető legkevesebb közvetítő áll a zeneszerető közönség és a szerző között.

Miközben ezt a szöveget írtam küldtem 10 dollárt Franz Nicolaynak, egy brooklyni bendzsós folk-punk zenésznek, hogy összejöjjön a következő lemezének költsége. Ha meglesz a pénz, akkor kapok cserébe egy digitális példányt az albumból.

 

Random Posts

Loading…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.