Exit

Azt hittem, hogy az idő múlásával majd egyre könnyebb lesz közösséget vállalni másokkal. De az individualizmus, úgy tűnik, nem korral járó hóbort. Annyit azért jelent a kor, hogy a választott közösségeimet egyre fontosabbnak tartom. Eközben a nem választott közösségek nagyon is igyekeznek elszívni a levegőt ezek elől. Az időmre, a pénzemre, a figyelmemre, a lojalitásomra pályáznak. Nyomasztó elvárásokat támasztanak. A jó kapcsolatok jellemzően a kölcsönösségre épülnek. Magyarországon most nem nagyon játszik a kölcsönösség. Aki teheti inkább menekül mindenből ami közös.

 

Az utóbbi években csak külföldi nyomtatott sajtót olvasok. Online is egyre kevesebb magyar hírforrást követek. Nem érdekel a politikai keménykedés, sem az, hogy ki milyen testrészt villantott. Nem érdekelnek a publicisztikák, a zsurnalisztikai flame war. Egy darabig csak annak örültem, hogy kevesebb mérget lélegzem be. De mostanra már látom, hogy azzal, hogy elkezdtem távolodni ettől a grund háborútól, kezdem kiírni magam abból a közösségből, aminek ez a nemzeti sportja. Ha sem a Barátok közt nem érdekel, sem a Parlamenti Napló, sem az X-Faktor, sem a suta focibajnokság, akkor távolodni kezdek attól, ami napi szinten rendezi a valóságot egy rendes magyar embernek. Nem tudatos dolgok ezek, apró választások vezetnek idáig. Nem jó érzés rájönni, hogy kezdek kívül kerülni.

A kommunikációs lehetőségek nyitottsága komoly segítség abban, hogy elviselhetőbb legyen minden összezártság, de egyben kontrasztosabb is a helyi valóság és a másik, általánosabb valóság. Könnyen találok alátámasztást ahhoz,hogy nem feltétlenül kell úgy menni a dolgoknak, ahogyan menni szoktak. Lehet a konfliktusoknak más lefolyása, a problémáknak más megoldása. A legdermesztőbb azzal szembesülni, ha azt látom, hogy valahol le tudják cserélni a régi bejáratott lemezeket, túl tudnak jutni régi lejárt konfliktusokon.

A közös napi kultúránál sokkal durvább dolgokat is kezdek hátrahagyni. Most éppen a szűkebb lakókörnyezetemből, a 7. kerületből lett elegem. Itt húzom 20 éve, és nem lett jobb. Fizetek adót, felújítom a lakásomat, fogyasztok, nem szemetelek, veszek BKV bérletet, megkérdezem az idős szomszédokat hogy vannak. Szerintem az én családomtól jobb hely ez a környék. Bár ez cseppet sem érdekli a non-stop előtt piáló napszámosokat, a szotyiköpködőket, sem a korrupt önkormányzati elöljárókat. És lassan már engem sem érdekel. Úgy látszik nem lehet még egy olyan egyszerű dolgot sem jobbá tenni egyszerűen, mint egy lakókörnyezet. Ha nem akarom megjavítani, akkor lelépek. Először a nem fizető büdös embereket hagyom ott a BKV buszon. Ugráljanak le ők a kigyulladt buszról. Nekik legalább ingyen volt. Aztán innen a hétből pattanok, később talán az adófizetők közül megyek offshore. Itt jön egy választási pont. Vagy az egészből kiírom magam és lelécelek, vagy maradok és arra gyűjtök, hogy rám ne az alapszabályok vonatkozzanak, hogy egyre több kényszerű közösségből vonjam ki magam. Kereshetek egy biztonságos lakókörnyezetet, egy jó magániskolát a gyerekeknek, befizetek egy tisztességes egészségügyi szolgáltatásra, egy nyugdíjpénztárba. Úgy élhetek, mint egy ENSZ alkalmazott Gabonban. Vagy kivásárolhatom magam mindenből, az együttélés alapvető normáiból. Itthon simán lehet rokkant kártyával bárhol parkolni, lehet a Balatonon óriás motoros yachttal menőzni, kicsit el lehet csípni a természetvédelmi területből az építkezésemhez.

Egy darabig még nem kell dönteni. Kersünk egy elit óvodát, ahol nem lakodalmast hallgattatnak a gyerekkel, aztán egy jó alapítványi iskolát, gimnáziumot, külön nyelvórák és matek, hogy azért valamit tanuljon is. Aztán küzdelem a világranglista 200. helyén álló egyetemi helyért, ahol a tanárok az állásukért aggódnak. Egy darabig kivonhatom magam a közszolgáltatások alól. Maradhatok a magánnyugdíjban, beköltözhetek egy őrzött elit lakóparkba, járathatom a gyerekem az amerikai iskolába, olvashatok Economistot, járhatok Bécsbe koncertre és Londonba kiállításra. Küzdhetek azon, hogy a lehető legtöbb szerettemet befizessem a méltóság és jó szolgáltatások világába. Ettől nem fog megjavulni egyetlen közszolgáltatás sem. Nagy elkötelezettség és sok pénz kell ahhoz, hogy valaki egyszerre finanszírozza a kilépést és az elhagyott rendszer reformját.

Most még apró dolgokkal foglalkozom, kis rendszerekből jelentkezem ki. De ha nem lesz rendes oktatás, egészségügy, kiszámítható gazdaságpolitika, akkor a nagyobb rendszerekből is megéri kilépni. A nyugdíjrendszer villámcsapásszerű bejelentése ellenére is volt 100.000 olyan ember, akinek megérte kiiratkozni. Egyre többen fognak lelécelni, ha nem lesz más választásuk. Végül nem marad mintája és szövetségese azoknak, akik még törekednének valamire. A felemelkedés egyetlen ismert útja könnyen a kritika nélküliség lesz. Ezt nem kéne megvárni.

Random Posts

Loading…

“Exit” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Üdv!

    Lendületes érvelés, de erről eszembe jut, amit már egy ideje ismeretlenül is szeretnék tőled megkérdezni.

    Állami intézmények vezetője voltál, lehetőséget adtál-e a munkatársaidnak, hogy bizonyítsanak, és hogy együtt kihozzátok az intézményből a legtöbbet? Milyen főnöknek látod magad utólag?

    Meglehetősen magabiztos indoklással eltávolítottad az elődödet. Amennyire kívülről meg tudom ítélni, az elődöd működése korántsem volt problémamentes, bár ennek higgadt értékelése ugyanúgy nem történt meg, mint a tiéd. A munkáltatói intézkedésedet azonban a bíróság utólag jogszerűtlennek találta, az elődöd nagy összegű kártérítést kapott, s lehet, hogy ez adja meg a kegyelemdöfést a cég gazdálkodásának, amelyet vezettél. Te hogyan értékeled a szerepedet ebben a történetben?

    Nem kötözködésből írom, valóban kíváncsi vagyok rá, és a fentiek után szerintem abszolút helyénvaló, hogy beszéljünk ilyesmiről is.

    Várom válaszodat,

    köszönettel és üdvözlettel:

    Bódis Lajos

  2. Egy kicsit tarts ki kérlek. Lehet. hogy még nem látszik, de jobb lesz, csak hidd el. Szükség van Rád, mint gondolkodó-érző magyarra.Szeretlek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.