Képek élőben

Van-e valaki, aki Georgia O’Keefe képeit az internetről szereti meg? Van-e olyan, aki Mark Rothko művészetét egy albumból érti meg? És végig lehet-e otthon hallgatni egy Bartók zongoraversenyt? Mosogatás közben biztos nem.

 

A mai nagy zajban kevés figyelem jut egy-egy inger számára. A nagy multitaskingban elviseljük, ha Mozart kíséri a regényt, amit éppen olvasunk. Nem követeli a tejes figyelmünket, szépen lehet dudorászni, de ha valaki mélyebb struktúrákra kíváncsi, le kell tenni a könyvet. Vannak dolgok, amikre időt kell szánni, aminek a befogadásához térre, odafigyelésre és alkalomra van szükség. A digitális kultúra demokratizálása feletti öröm korában kezdem felismerni a hagyományosabb befogadási közegek fontosságát. A koncertterem fegyelmező tér, de pont ez a fegyelem kell ahhoz, hogy végig lehessen követni egy modern darabot. A szituáció kényszeríti ki azt a figyelmet, amivel hozzá lehet férni egy-egy műhöz.

Rothko @ Tate Modern

Annak ellenére, hogy egyre többet foglalkoznak a muzeológusok az élmény természetének megismerésével és a közönség kiszolgálásával, még mindig fegyelmező közeg a múzeum. És ez jól is van így. Egy kis fegyelem nélkül nehezen vesszük rá magunkat a koncentrációra. Egy kis odafigyelés nélkül Pollock művei csak kriksz-krakszok. Nem sírom vissza a pisszegő teremőrt. Az régen rossz, ha egy egyenruhás gondolja úgy, hogy fegyelmeznie kell. Az jó, ha már a környezet kiemel a nyüzsgésből és figyelemre késztet. Ahogyan a templomok kialakítása a szakrális élményt szolgálja, úgy szolgálja ma a múzeumok kialakítása a művészet befogadását. Óriási különbség van a Szépművészeti Múzeum színes márványai és mondjuk a Tate Modernben berendezett Rothko terem között. Az előbbit egy 19 századi, gazdagságról és lenyűgözésről, és tanításról alkotott elképzelés szülte. Az utóbbi nem a művészet megismertetésére, hanem inkább átélésére épült.

Kicsit tisztességtelen az összehasonlítás, mert a Tate Seagrams festményeknek szentelt termét maga az alkotó szabta az adományozás feltételként. Mark Rothko ezeket a képeket megrendelésre festette a new yorki Seagrams Building Four Seasons éttermébe. A legnagyobb presztízsű megrendelés volt ez, amit az ötvenes évek végén el lehetett képzelni. 56 négyzetméter festmény oda, ahol New York elitje találkozik. Rothko azzal a hittel látott munkához, hogy a képek majd kiragadják kicsinyes valóságukból az étterem látogatóit. Megáll kezükben a villa, szájukban a falat és megváltozik az életük. A munka előrehaladtával egyszer kilátogatott a helyszínre, és rájött, hogy milyen lehetetlen is, amit remélt. Nem fog semmilyen felületes társalgást megváltoztatni a művészete, képei itt csak 56 négyzetméternyi szép piros felületek lehetnek. Felbontotta a szerződést, visszaadta az előleget. A Tate-nek adományozta a képeket. Feltétele az volt, hogy ezeket külön, állandó teremben helyezik el az általa meghatározott módon. Mentette ami menthető. Szűkebb kör számára, ellenőrzött feltételeket teremtett a befogadáshoz. A kontextus ellenőrzéséért lemondott közönségről, anyagi sikerről, de befejezte a művét. Fél évszázada mindenki úgy láthatja ezeket  a képeket, ahogyan ő elképzelte. Ez még egyszer jött össze neki, már halála után a Rothko kápolnában.

Rothko képei könyvben vagy a neten csak érdekes foltok, csíkok és hasábok. Hozzá lehet olvasni, és meg lehet értnei, hogy mi a lényege, de átélni nem lehet. Pedig az átélés a lényege. Jobb híján meg lehet próbálni  a 2008-as időszaki kiállítás virtuális változatát, ahol a terem elrendezését is bemutatják. Ez is csak akkor jó, ha nem visít a háttérben egy gyerek. A Seagrams festmények történetéből John Logan írt Red címmel írt sikeres drámát, amit szívesen megnéznék élőben.

Random Posts

Loading…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.