The National

De inkább arról van szó, hogy lusta, tohonya ízlésű a magyar. Szívesen eszi ugyanazt a rántott húst vasárnap, színészóriásnak tartja Gálvölgyi Jánost, vagy bárkit, akit sokat látott a tévében a nyolcvanas években. Visszavágyik a Kádár-korszak könnyen átlátható és könnyen megszeghető szabályrendszerébe. – Utánközlés a Litera Netnaplójából.

Lehet, hogy ezt már mindenki régen tudja, de engem minden alkalommal meglep, hogy Bécs, az bizony Nyugat. Amióta figyelem a fejlődését egyre távolabb kerül Budapesttől. A  határon már csak átsuhanunk, a benzinkút csokispolcán majdnem ugyanaz a kínálat. De az én életemben valószínűleg már mindig rá kell csodálkozzam, mennyivel tisztább, barátságosabb, lazább a bécsi élet. A sótlan, sramlis bajszos Rudik megcsinálták a világ második legélhetőbb városát. Az élhetőséghez nem csak a múzeumok és Sacher-szeletek tesznek hozzá, hanem a jó bulik is. Ilyen jó buliban voltam nemrég az Arena nevű helyen. A The National nevű brooklyni zenekar játszott.

Az Arena olyan, mint a Dürer Kert, csak sokkal nagyobb, és kevésbé mocskos. Gyorsan be lehet jutni, gyorsan le lehet lépni, elég pult van ahhoz, hogy alig kell sorban állni. Látszik, hogy nem arra az egy-két évre terveztek, amíg megvan a csók az önkorihoz. A fő koncerthelyszín egy gyárudvar, ahol 3-4000 ember fér el. Szerintem a Nationalen 3000-en voltak. Háromezer, többségében jó arcú osztrák. Amikor a kilencvenes évek közepén a Hungaroringen egy nagy sörsátorban csapoltam a söröket a Ferrari-zászlót égető Berger szurkolóknak, nem gondoltam, hogy létezik jóarcú osztrák tömeg. Itt semmi feszkó, semmi izgága party-nyomulás. Az itthon megszokotthoz képest meglepően sok a süldő lányka és középkorú anya. Az előbbiek nem gondolták, hogy Lady Gaga az egyetlen csillag, az utóbbiak meg, hogy feltétlenül otthon kell nézniük valamit a tévében. Háromezer lelazult, szimpatikus ember várta, hogy legyen egy jó estéje.

A kényelmes tömeget méregetve azon gondolkodtunk, hogy vajon itthon hány embert érdekelne ez a zenekar. Kétszáz és négyszáz körül szóródtak a tippek. Ez azért sok mindentől függ, például, hogy lehet-e előtte kicsit nyomni a rádióban. Azt mondják, valaki hallott mostanában Nationalt az MR2-n. Nem is értem hogyan férhetett be a Kaukázus és egy Nouvelle Vague-feldolgozás közé. Állítólag nagyon lazul a zenei fegyelem a hatalmi- és ízlésvákuumban. De ne legyünk telhetetlenek! Könnyű elfelejteni, hogy az adó átalakítása előtt állandóan Mezzoforte ment. Rádiós kampány nélkül talán kétszázan lennénk egy budapesti National koncerten, akik közül a felét legalább látásból ismerném. Ez jönne össze egy kétszer akkora városban, mint Bécs.

Furcsa, hogy egyáltalán nem tudja senki megtalálni a hazai piachoz illeszkedő stratégiát, amivel fel lehetne kerülni Európa könnyűzenei térképére. Legközelebb talán az A38 jár hozzá. Lehet egy ország nálunk kisebb vagy nagyobb, szegényebb vagy gazdagabb, mindegyikben van legalább egy jó fesztivál, vagy egy jó rádió, vagy normális klubélet. Rá lehetne fogni az egészet a fantáziátlan szigeti zenés vurstlira, vagy a rádiók megúszós zenei szerkesztőire. De inkább arról van szó, hogy lusta, tohonya ízlésű a magyar. Szívesen eszi ugyanazt a rántott húst vasárnap, színészóriásnak tartja Gálvölgyi Jánost, vagy bárkit, akit sokat látott a tévében a nyolcvanas években. Visszavágyik a Kádár-korszak könnyen átlátható és könnyen megszeghető szabályrendszerébe. A magyar dal napján az m1 kamerája elé engedték a húsz éves CC Catch másolataival hódító Zoltán Erikát. Ott volt Fenyő Miklós, aki úgy tesz, mintha eredeti hatvanas évekbeli lázadó jampi lenne. Írt ilyet 1968-ban egy echte jampi, kérem?

Be-le-bú-jok a jó meleg subába,
Színes tévét veszek majd a szobába,
Ráhúzom a köcsögöt a karóra,
Motoromra ülök fel és nem lóra,
Nem lóra, nem lóra. Hej!
Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hej! Hopp!

Ott ült mellettük az alternatív zenei szcéna egyik fenegyereke – igazi csajozós rakendroll arc – és azt ismételgette, hogy adjon az állam pénzt a magyar popzenére. Nagyon lehangoló volt. A biciklizésben és romkocsmákban kiteljesedő szubkultúra fiataljai azzal különböztetik meg magukat, hogy PASO-tól hallgatják a Cseh Tamást és Besh O Dromtól az Illést. Erre van igénye országosan a lakosságnak.

Hagyjuk! Nem ekézni jöttem nemzetem. Egy jó koncertről akartam írni. A The National zenekar egy alt-country alapokkal rendelkező amerikai indie zenekar. Nem a gimis csajozások és bulik emlékét árulja. Elég idősek ahhoz, hogy a manírok helyett már saját bogaraiktól legyenek érdekesek. Elég okosak már ahhoz, hogy ne az irónia mögül fitogtassák bölcsességüket. Elég érettek ahhoz, hogy komolyan tudjanak venni dolgokat a geldofos, bonos nagy pátosz nélkül. Felnőtt zenét játszanak felnőtt embereknek. Két testvérpár, és egy furcsa karizmájú énekes, aki szép baritonján dünnyögve énekel. Szerintem minden kedves leány arra vágyakozik, hogy érző szívű kedvese így dúdoljon a hajába.

A héten még egyszer eszembe jutott a Bécs-Budapest párhuzam egy koncert kapcsán. A Fesztiválzenekar Mahler ünnepén Melis László Dionysia című zenekari művét mutatták be. A Dionysia után már nem tudtam Mahlerre figyelni. Hol dagályos, hol feleslegesen fecsegő volt a monumentálisnak tartott 7. szimfónia. Aznap este nekem Melis lemosta Mahlert. Budapest egyenlített.

Random Posts

Loading…

“The National” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.