Jeruzsálem, 1995

1995 nyarán másfél hónapot Izraelben utazgattam a barátnőmmel, Verával. Jeruzsálemtől leesett az állam. Délben érkeztünk, a shukban (piac) kezdtünk.Ima ideje volt éppen a muzulmánoknál. Megállt pár percre az élet. Le kellett szállítani egy barátom berlini csajának kérésére egy régi magyar népművészeti tányért egy palesztin boltosnak.

Faredet kerestük a Via Dolorosán. Persze mindenki ismerte. Olvasót pörgető arabok rohangáltak össze-vissza, hogy előkerítsék. Vera régi londoni osztálytársánál laktunk Ramallahban. Anyjuk angol, apjuk jeruzsálemi örmény. Az egyik lány barátja sabra (izraelben született) fiú volt, a másik lányé egy palesztin srác, aki fogorvosnak tanult. Így jártunk be együtt Jeruzsálembe bulizni, az izraeli, a palesztin, az örmény-angolok, a pesti zsidó és a pesti sváb. Nagy kozmopolita pörgés volt a városban. A világon fogytak a diktátorok, tágult a szabad világ, optimizmus uralkodott. Rabin volt a miniszterelnök, békét akart. Úgy tűnt, szót tud érteni Arafattal. Novemberben lelőtte egy radikális ortodox. Azóta máshogy mennek a dolgok. Mindig jön valaki és tesz azért, hogy ne legyen béke.

 

Vesszen Kádár!

Október ilyen hónap.  Két ünnepünk is van, ami a köznyelvben “apánkká” szelídült, újkori történelmünket meghatározó gyilkoshoz kapcsolódik. Ferenc József már nem kavar viharokat. Senkit nem érdekel, hogy kivel végzett, és melyik magyar nemesi család kollaborált vele. Kádár még sokak fantáziáját izgatja.

Az ’56 körül forrongó vitákat nem a megnyugvás, hanem a szürke tudatlanság fogja lezárni. Addig fog a forradalom örökségén marakodni néhány kitartó bolond, amíg már végképp senkit nem fog érdekelni. “Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – kérdezi a Moszkva tér című filmben a Rojál nevű fiatalkorú 1989-ben. Sokan még ma sem tudják a választ. A fiatalokat meg már nem is érdekli. És ki a csöcs az a Kádár? Meg mi ez az egész paláver?

Gondban van az, aki megünnepelné ezt a forradalmat. Megnehezítik a helyzetét. A főhajtó balos tanúk ugyanannyira gázosak, mint a kiabáló túlélők, aki szerint más túlélők csakis áruló túlélők lehetnek. A nagy zaj mögött ott van a forradalom, amit muszáj megünnepelni. Akár személyes, akár világlátási indíttatásból. Keresse meg mindenki magának a saját ünnepét, és ne hagyja, hogy bárki elvegye ettől a kedvét! Absztrakt ideológiáknál sokkal könnyebben lehet erős képekhez kötődni. A én albumomban apám szerepel egy lábbalhajtós egyedi gyártású kisautóban, jólfésülten 1957 karácsonyán. A méregdrága ajándék nagyapám hiányát próbálta feledtetni, akinek el kellett menekülnie egy évvel korábban. És az én egyetlen közös képem nagyapámmal, ahogy 1976-ban a kezében tart Bécsben.  A másik pedig Bibó István, aki magányosan kiáltványt körmölt a Parlamentben, a törvényes magyar kormány utolsó állva maradt képviselőjeként, miközben orosz tankok vették körül az épületet.

A hétvégén elolvastam Spiró György Tavasz Tárlat című regényét. Régen olvastam ennyire jó és ennyire elkeserítő művet. Nem a forradalomról, a restaurációról szól. Nem csodálom, hogy a pátosznak nagyobb a piaca, mint a a mikrotörténelemnek. Nekem is felfordult a gyomrom a kicsinyes, pitláker részvéttelenségtől, és a szolidaritás hiányától. Nem jó belenézni.  De aki pátorszt reggelizik, ebédel és vacsorál, az könnyen ébred kizsákmányoltan. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz emlékezni.