Hogyan legyünk jók?

A „hogyan legyünk jók”-kérdés nagyon spirituálisnak és szentimentálisnak hangzik, pedig az erős társadalmi normák hatása mérhető gazdasági hatásokkal jár. – Másodközlés a Litera Netnaplójából.

Hétfőn reggel az APEH-nál kezdek. Állítólag nem fizettem be valamilyen adót. Szerencsére megvan az igazolás a befizetésről. Már akkor gyanús volt, amikor küldtek egy levelet, hogy kérésem ellenére nem utalnak vissza pénzt, mert sokkal tartozom. Nem kértem vissza semmiféle pénzt. Ha tízből egyszer bejön abból már megvan az éves jutalomkeret, meg a karácsonyi bulira Mága Zoltán a fehér hegedűvel. Azt mondják jobb élőben bemenni az APEH-ba. Kíváncsi vagyok, hogy szükséges-e még manapság is sárm a hivatali ügyintézéshez?

Én nem irtózom a szabályoktól és az eljárásrendektől, sem azoktól, akik ilyen keretek közt végzik a munkájukat. A köztisztviselők döntő többsége igyekszik felelősségteljesen és humánusan betölteni a szerepét. A szabályok és eljárások meg arra kellenek, hogy legyen az ügyeknek egy kiszámítható, személytelen folyása. Akár egy gép is végezhetné azt a munkát. A problémás esetek felében egy ügyintéző robotot szeretnénk, a másik felében egy megértő embert. Amióta nem feltétlenül találkozunk minden hétvégén ugyanabban a templomban azokkal az emberekkel, akiktől ügyeink függnek, jobb, ha a szabályokra hagyatkozunk. Szabályok nélkül, ugyanis, csak a józan ész erejében és a felebaráti szeretetben, a közös értékekben és viselkedési normákban bízhatnánk. Ez kiszolgáltatottságot jelent, hiszen mindenkinek más elképzelései vannak a józanságról és az emberségről. Jöjjenek hát a szabályok! De azok legyenek nagyon jó és nagyon kiszámítható eljárások. Ez a gyakorlatban több és részletesebb szabályt jelent. A szabályok sűrűjében, azonban gyakran elvész a józanság. Létező kategóriákba kell besuvasztani a sokszínű valóságot.  Ahol a szabályok nem adnak eligazítást, vagy túl merevek, ott van szükségünk az emberségre. Szóval, legyen szabály is, de emberség is. Legyen egy nagy tudású robotpilótánk, de ha baj van, jöjjön a kapitány.

Ahol a formális szabályok nem segítenek, ott az informális normákra hagyatkozunk. A normák alapvetően az egymással szemben támasztott viselkedési elvárásokból erednek. A társadalom bonyolultságának egy bizonyos fokáig nagyon szépen működhet egy társadalom írott szabályok nélkül. E fok után pedig, a bürokratikus társadalom hatékonyságát teremtik meg a normák.

Drukkerszívnek nagyon tetsző, ha valaki jó sokszor ismételgeti a piaci kapitalizmus halálát. Sokszor igyekeznek szembeállítani a jó erkölcsöt a piaci tranzakciókkal. A valóságban sikeres gazdaság és sikeres társadalom ott alakulhatott csak ki, ahol az erős erkölcsi normák együttműködésre ösztönözték az egyéneket. Ahol megteremtették a célok összehangolásához elengedhetetlen kezdeti bizalmat. Ahol a szolidaritás normájának követése széles tömegek előtt nyitva hagyja az érvényesülés útját. Nem úgy tűnik, mintha ma Magyarországon lenne egy olyan erkölcsi normarendszer, amire biztosan lehetne hagyatkozni erős, írott szabályok hiányában. Legyen szó APEH hivatalról, egy használtautó vásárlásról, vagy akár önkéntes történelmi igazságtételről. Az erényről alkotott elképzelésünk akkor lesz újra erős és egységes, ha egymás között, magunk intézzük ügyeinket, és nem szaladgálunk mindennel újabb és újabb erős szabályokért az államhoz. Amikor nem annak érvényesül az akarata, akinek jobb drótja van a döntéshozókhoz, hanem akinek jobb érve van a döntéshez.

Mennyivel egyszerűbb lenne szabályzatok követése helyett egyszerűen csak jónak lenni. Igény lenne rá. Több mint 11 ezren voltak kíváncsiak arra egy sportcsarnokban, hogy a Dalai Láma szerint hogyan kéne jónak lenni. A „hogyan legyünk jók”-kérdés nagyon spirituálisnak és szentimentálisnak hangzik, pedig az erős társadalmi normák hatása mérhető gazdasági hatásokkal jár.

Legyenek jók! Jobban megéri, mint lottózni.

Top 5 butaság a digitális tartalomfejlesztés történetéből

2010. Összegyűjtöttem néhány jellemző és gyakran ismételt butaságot az elmúlt évek munkásságából. Lehet, hogy ez csupa belső poén a digitális kultúra szerény harcosainak hétköznapjaiból. Azonban attól tartok, hogy általánosabb érvényűek a jelenségek. – Kitzinger Dávid netnaplója.- Másodközlés a Litera Netnaplójából.

2005 környékén csupa remek fiatalember jött össze, hogy a technológia és a társadalom viszonyát egy kiállítás keretében értelmezze a Millenárison. Felmerült, hogy egy kisméretű szélkerék felállítása izgalmas is lenne, és biztosítaná a park áramellátását. Aztán a döntéshozók elvetették az ötletet mondván, hogy szélcsend idején csalódottak lennének a látogatók. Vagy esetleg azt hinnék, hogy itt valami nem működik megfelelően. Volt egy olyan mentőötletünk, hogy szélcsend idején a megtermelt árammal forgassuk a kereket, hogy ne szomorkodjanak a messziről jött látogató gyerekek. Sajnos, még ez sem segített az ügyön.Összegyűjtöttem néhány jellemző és gyakran ismételt butaságot az elmúlt évek munkásságából. Lehet, hogy ez csupa belső poén a digitális kultúra szerény harcosainak hétköznapjaiból. Azonban attól tartok, hogy általánosabb érvényűek a jelenségek.

1. Hallatlan, hogy a Minisztérium nem gondoskodik arról, hogy Semmelweis Ignác munkássága súlyának megfelelően szerepeljen az interneten.

Egyszer a Magyar Tudományos Akadémia egyik intézete nem kapott forrást egy pályázaton. Nem nagyon értették, mert az járni szokott. Egy nyilvános rendezvényen kelt ki a pályázatíró, hogy nem kaptak pénzt, pedig manapság már mindenki felkerülhet az internetre. Ha nem kapnak pénzt, hogy Semmelweist feltegyék az internetre, azzal az állam tudatosan támogatja a tudatlanságot. Régi logikája alapján nem értette a reklamáló, hogy itt már nincsenek kapuőrök, és nem sajtónyilvánosan vagy fehér abrosz mellett kell méltatlankodni. Nem akartam az anyák gyilkosa lenni. Felajánlottam, hogy ha átküldik az anyagot, én valamelyik este felteszem nekik az Internetre.

2. Ne turkálj! Változatok egy témára

2.a A közadat nem arra való, hogy az állampolgárok turkáljanak benne.

Ezt a mondatot több kormány több magas rangú tisztségviselőjétől is hallottam az utóbbi nyolc évben. A hatalom közelében valahogy már senkinek sem fontos annyira, hogy az állami működés transzparens legyen, a polgárok pedig jól informáltak legyenek. Amíg ezt a mondatot – zárt megbeszélésen vagy nyíltan, rötyögve vagy fenyegetően, akárhogyan – ki lehet mondani, addig nem sok jót jósolok a Köztársaságnak.

2.b A Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) nem arra való, hogy mindenkinek mutogassuk.

Ezt akkor hallottam, amikor kezdtek sikeresek lenni a NAVA nyitására indított akciók, és ezzel nőttek a médiaarchívummal szemben támasztott felhasználói elvárások. Van egy olyan elképzelés, ami szerint a közgyűjtemény arra való, hogy minél több emberhez eljussanak az információk és a kultúra tárgyiasult dokumentumai. Ezt még manapság sem osztja mindenki. Sajnos sokan nem a hozzáférésben, hanem az információk dugdosásával próbálják fontossá tenni magukat.

2.c Miért kéne az állampolgároknak bírósági ítéleteket mutogatni? Nem is értenek hozzá. Nem az a dolguk, hogy a bíróság munkáját megítéljék.

Konkrétan egy adavdédelmi biztostól hallottam ezt egy egyeztetésen. Majdnem lecsúsztam a szék alá. A vitatott jogszabály célja az volt, hogy a jogalkalmazás átlátható legyen, és ezáltal egységesebb legyen az ítélkezési gyakorlat. Azt már megszoktam, hogy a bírói kar vezetői a méltóság és a független hatalmi ág érintethetetlenségének védelme mögé próbálnak bújni, de váratlan volt ez egy ombudsmantól. A méltóságot ki kell vívni és meg kell őrizni, az nem jogszabályban lakik. A másik, amiről megfeledkeznek, hogy a nyilvánosság az összes hatalmi ágat ellenőrzi.

3. A wikipédiás modell butaságokat terjeszt és aránytalanok benne a tudásterületek.

Egy időben komolyan foglalkoztatta az informatikai tárcát, hogy meglöki a magyar Wikipédia fejlődését százezer szócikkel a Magyar Nagylexikonból, vagy segít megnyitni az utóbbi nyilvános online szolgáltatását. A lexikonszerkesztő szakma alapjait kérdőjelezi meg a wikipédia modell: a szócikkek megnyitása és a lemondás az arányok ellenőrzéséről. Próbáltunk kidolgozni egy nyitott, de szakmai kontroll alatt álló vegyes modellt. A szakmai standardok és a felhasználó igények összehangolására tett kísérlet megbukott, a Nagylexikon maradt papíron.



4. Szövegeink minőségét visszafordíthatatlanul meghatározza, hogyan engedjük fel azokat a világhálóra. Csak úgy szabad feltenni irodalmi szöveget az internetre, hogy előtte a nyomtatott kiadást újraszerkesztjük.


Az utóbbi másfél évtizedet meghatározta ez a filológiai megközelítés, ami archívum-szakmai szempontból puszta hamisításnak számít. Azt feltételezi, hogy van egy ideális mű, és minden megtestesülése elkerülhetetlenül az ideális mű romlását jelenti. Külön szerkesztőségek álltak fel a digitalizálással foglalkozó könyvtárakban, hogy árja szövegeket állítsanak elő. A Digitális Irodalmi Akadémián néha éveket szöszöltek, hogy a szerző által elfogadott papírkiadást kijavítsák. A 451 Fahrenheitben a tűzoltók könyvet égetnek, nálunk meg a könyvtárosok kritikai kiadásokat szerkesztettek.



5. Az internet archiválásáról gondoskodnia kell az államnak. Nem csak a közlésre szánt dokumentumok archiválását kell megoldani, hanem az adatbázisból generált szolgáltatásokat (pl. iwiw) is el kell menteni.

Az internet archiválásának szükségességéről sosem voltam teljesen meggyőződve. Főleg úgy, ha nem tudjuk, mit akarunk eltenni. A fenti javaslatot tevő szakember szerint a nemzeti könyvtár számára kötelező lett volna beszolgáltatni az internetes kapcsolathálónkat kezelő alkalmazások adatait. Így egy közgyűjteményből lehetne utánanézni a barátai köröm változásának. Emellett minden tartalomszolgáltató köteles lenne cikkeit, képeit, videóanyagait kötelespéldányként beszolgáltatni. Ezek annyira ijesztő ötletek, hogy biztosan elő fognak még kerülni a következő években.

Zsilipelés

Aztán a várakozások ellenére nagyon jól éreztem magam. A biztos vereség tudata teljesen más dimenzióba helyezi a mérkőzést. Nincs bosszankodás, kiabálás. Értékeljük, hogy küzdenek a srácok. – Másodközlés a Litera Netnaplójából.

Pár hete napi három-négy emberrel kávézom. Próbálok felzárkózni, felmérem a környezetet, megtudom, kivel mi van. Információkat osztok meg és szívok magamba. Keresem a lehetséges utakat. Próbálom kitalálni, hogy mi legyek a következő pár évben. Ha az ember nincs beijedve a jövőtől, akkor ez igazán jó elfoglaltság. Valójában mindenkinek ki kéne próbálnia legalább egy-két évente, hogy végigturnézza barátait, ismerőseit, szakmai partnereit, hogy megtudja, hogyan vannak, mik a törekvések. Megbeszéljék, merre tart a világ és benne ők. Most nagyon élvezem a társadalmi kapcsolatháló bejárását. Régen ültem ennyit kávéházakban, régen mászkáltam ennyit a városban. A felzárkózáshoz tartozik, hogy elkezdtem sokat olvasni. Főleg szakmai dolgokat, de gyakran elcsábulok másfelé is. Elkezdtek fogyni a lakás különböző pontjain felhalmozott újsághalmok. Próbálom kitalálni, hogy merre tart a média, a digitális archívumok, hogyan működnek a közgyűjtemények, miként lehet a közadatokat hatékonyan elérhetővé tenni, milyen új szolgáltatások fognak bejönni. Ehhez sokat kell ülni a számítógép előtt, sok mindent ki kell próbálni. Sosem lehet tudni, hogy honnan jön az inspiráció.

A nappal a találkozóké, délután végre van a gyerekeimnek apjuk. Amikor leszáll az éj,indul a információvadászat, az adatgyűjtés. Sűrűre szövöm az interakciós hálóm. Nagyon izgalmas ez az időszak, könnyen elszalad a napból 16-18 óra. Jó kimerítő ebből három hét. Tegnap délután beindult a rekreációs program. Hullafáradtan bevágtam magam a kocsiba, és kimentem a Megyeri útra hokimeccsre. Nekem ez volt a szezon első mérkőzése. Mire bekapcsolódtam a bajnokságba már 40 kapott gólnál járt a csapatom. (Utoljára két napja 28 gólnál említettem őket a netnaplóban) Nem túl nagy kedvvel vágtam neki az útnak. Nem pont egy foghíjas csarnokban végignézett megalázó vereség megtekintése volt az álmom. De már megígértem mindenkinek, és pár év alatt eljutottam odáig, hogy tartozom ezzel a csapatnak. Furcsán hangzik, a szórakoztatóiparban nem tartozunk senkinek. Az élsport pedig már az egyik legjövedelmezőbb ága a szórakoztatóiparnak. Magyarországon más a helyzet, itt inkább a költségvetésnek és az alkotmánynak lesz része, mint a piacnak. Mégis úgy éreztem, hogy ott a helyem, még akkor is, ha sok örömre nem is számíthatok.  Az újpesti jégkorong most a szeplőtlen kezdeteket idézi. Nincs semmi pénz, a csapat felét ifi korosztályúak alkotják, és a csapatkapitány egy veterán visszatérő, aki az előző szezont azért hagyta ki, mert nem tudott a munkája mellett elég edzést vállalni. Ha ez így megy, én is kiveszem a részem. Vettem egy VIP-bérletet a szezonra. Ez az igazi szolidaritási adó, nem az a plusz 4 százalék szja, amit tavaly kellett fizetni. Ez legalább önkéntes, és tudom, hogy jó helyre megy.

Aztán a várakozások ellenére nagyon jól éreztem magam. A biztos vereség tudata teljesen más dimenzióba helyezi a mérkőzést. Nincs bosszankodás, kiabálás. Értékeljük, hogy küzdenek a srácok. Örülünk egy-egy sikerült cselnek, annak, hogy nem omlanak össze a fiatalok. Állják az ütközést, küzdenek a korongért. Vidám a hangulat. Mikor az ellenfélhez átigazolt egykori játékosunk a mi kapunkra tör, nincs árulózás. Egyik szurkoló azt kiabálja: „Az emlékek! Rafi, gondolj az emlékekre! Ne lőj!” Örülök, hogy újra találkozom a táborral. Egyikük a telefonjára pillantgat, a napokban bármikor születhet első gyermeke. A másikkal az angyalföldi polgármesterválasztás esélyeit latolgatjuk. A harmadik első munkahelyváltására készül. A negyedikről kiderül, hogy az egyetemi diákönkormányzatban volt az újpesten esélyes polgi vetélytársa. A kampány jegyében most ő is feltűnt a csarnokban. A meccs végén megkapja mindenki a tapsot, repülnek a csokik a jégre. Jó volt újra itt.

Este még kimenőnk volt. Az Instantba indultunk. Még alig esett, sétáltunk egy kört. Élveztük, hogy este kint vagyunk az emberek között. Beugrottunk egy kicsit enni a Kertész utcai M. éttermbe. Itt nem lehetetlen mellényúlni az étlapon, de mindig kellemes a keresetlen hangulat. Még jóval a pesti bisztróhullám előtt nyitotta a Petri György emlékének ajánlott M-et Sulyok Miklós. Korábbi helyei a Mérleg és a Zazie ugyanígy személyességük miatt voltak jók. A konyhából kipördül a séf, lehellóz, megkérdezi, hogy tetszik-e az étel, és aggódik a tányéron hagyott krémes maradék miatt.

Aztán indulunk a Nagymező utcába, ami már tufaságában kezdi egyszerre hozni a londoni SoHo és a siófoki parti sétány jellemzőit. Az Instant viszont, a Grandioval együtt, meglepően kellemes hely. Túljutott a romkocsmás leszakadt nemtörődömségen. Nincsen kosz és egészen izgalmasra sikerültek az átrium tetején futó purhabnyulak. Érdemes megnézni. Jót tesz, hogy a babázásból kezdünk visszazsilipelni az életbe.

Forgács Péter: Arizona Diary

Bodicsek

Az emlékeknél fontosabb, hogy a jégen olyan a játék, mint amilyennek szeretném a világot. Gyors, kombinatorikus, taktikus csapatjáték, ami kemény és egyenes, mindenféle sunyizás és felesleges fetrengés nélkül. – Utánközlés a Litera Netnaplójából.

Pár évvel ezelőtt rámtört a hokiláz. Nem tudom hogyan jött. Biztosan nem a semmiből. Gyerekkoromban télen hetente legalább kétszer lógtunk az újpesti jégpályán, gyakran maradtunk a meccsre is. Szétfagytunk a nyitott pályán és rohantunk a kilőtt korongokért. Az emlékeknél fontosabb, hogy a jégen olyan a játék, mint amilyennek szeretném a világot. Gyors, kombinatorikus, taktikus csapatjáték, ami kemény és egyenes, mindenféle sunyizás és felesleges fetrengés nélkül. A pályán igazságos az élet, a vak szerencse mellett csak az érdem számít, vitás esetekben a videó dönt.

A nagy hokis fellángolásomból született egy hokis blog, a Bodicsek, ahol ennek az egyértelmű szabályokkal játszott, ideális világra hasonlító játéknak a történeteiben áztatom a mindennapokban megfáradt izületeimet. A hoki primér, érzéki örömei mellett a sport hagyományai, történetei legalább annyira izgalmasak, mint az akció a jégen. Éppen ezért nyűgöz le az, ahogyan a kanadai identitást átitatja a jégkorong, és játék ethosza. A legismertebb kanadai mesekönyv is a hokiról szól, és azon keresztül az ország etnikai megosztottságáról. Szerzője, Roch Carrier, azóta a kanadai nemzeti könyvtár és levéltár igazgatója. A könyv híres sorai megtalálhatók a kanadai ötdolláros hátulján is.

Gyermekkorom telei hosszú, hosszú évszakok voltak. Három helyen, a templomban, az iskolában, és a jégpályán éltünk. De az igazi élet a jégen volt.

Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valaha kortárs irodalmi idézet magyar bankjegyen? Amióta Bartókot kivették a pénztárcákból, már nem sok jóra számítok.

A magyar hoki egészen furcsa jelenségeket produkál. Nem olyan, mintha ebből a társadalomból emelkedett volna ki. Aligha találunk olyan területet, amihez képest ne teljesítené túl a hazai átlagot. Amíg a labdarúgásban elkényelmesedett játékosokat irányítottak elpofátlanodott sportvezetők, addig a hokiban szinte a semmiből építették a világ huszadik legerősebb válogatottját. A magyar hokiban nincs igazán pénz. Egy átlagos csapat 40-80 millió forintból oldja meg a szezont. Pár éve még négy-hat csapatos bajnokságban, szabad ég alatt kergették a korongot. 2009-ben hetven év szünet után ismét a nagy világbajnokságon játszhatott Magyarország csapata. Csupa régi magyar álom: az átok lehullik, a kis ország hétköznapi hősei megmutatják. Látszólag mindez csupán néhány megszállott vezetőnek és pár tucat eltökélt gyereknek volt köszönhető. Én nem hiszek a világfordító magányos hősökben. Mindig kell lennie valami strukturális elemnek, vagy valaminek egy társadalom ehtoszában, hogy sikeresek legyenek az egyéni törekvések.

Szép dolog társadalomfejlődési íveket, történelmi párhuzamokat azonosítani, de a sport szurkolás, szenvedély és keserűség nélkül csak sznob szalonpicsogás. Ezt nem lehet elpotyázni. Igazi öröm nincs sok bosszankodás nélkül. A szurkolás sok keserűséggel, csalódással jár. Kedvenc csapatom – ezt sem lehet megúszni –, két évvel ezelőtt ezüstérmes volt, most meg a szezon első két mérkőzésén kapott 28 gólt. Ez általában tíz meccs alatt szokott összejönni. De csigavér! Éppen most túrtam ki egy tanulságos történetet a türelem végzetes hiányáról .

Roy Spencer egy kanadai kisvárosban Fort St. Jamesben nevelgette fiát, és minden álma az volt, hogy a gyerek egy napon majd az NHL-ben fog játszani. Mindent megtett ezért az álomért, nehezen megtermelt dollárjait hokiiskolákra, nyári edzőtáborokra költötte. Vérmes hokis apukaként szupermini korától végigüvöltözte a gyerek összes meccsét. Brian nem volt ügyetlen gyerek, elsősorban ütközéseivel és bunyóival tűnt ki a jégen. 1970. december 12-én a kanadai állami televízió műsorára tűzte Brian debütálását a Toronto Maple Leafs csapatában, a Chichago ellen játszottak. Az öreg Roy fűnek-fának elújságolta, hogy a fia első NHL-meccsét közvetíti az országos televízió. A nagy nap estéjén, aztán mégis a Florida-Vancouver meccset adták a CBC-n a Tortontó helyett. Roy Spencer iszonyú ideges lett. Magához vette a fegyverét, és kocsiba vágta magát. Majdnem két órát vezetett Prince George-ba, a televízió körzeti átjátszó stúdiójába. Ott túszul ejtette, és fegyverével a közvetítés leállítására kényszerítette a dolgozókat. Amikor dolga végeztével távozott, tűzpárbajba keveredett a rendőrökkel, és halálos golyót kapott. Fia, Brian, következő meccsét már közvetítette a televízió. Azon a mérkőzésen, dacára a gyásznak, a fiú élete első mesterhármasát lőtte.